Magamról

1969. március 11-én születtem, Törökszentmiklóson. Itt végeztem általános és középiskoláimat is. 19 évesen azon töprengtem, hogy mit is kellene csinálnom, mi az életfeladatom. Sokat jártam könyvtárba. Nagyon szerettem sétálni a könyvek között, és vakon levenni a polcról egyet, mert úgy gondoltam, hogy talán ez a könyv üzenetet közvetít számomra.

Egy ilyen pillanatban, villámcsapásszerűen alakult ki a művészettel a kapcsolatom. Kezembe került egy szobrokkal teli kiadvány. Mintha áramütés ért volna. Azonnal éreztem, hogy ez az, amit csinálnom kell, sőt, pontosan tudtam, hogy képes vagyok erre a feladatra. Budapestre költöztem, és elmentem egy bronzöntödébe segédmunkásnak. Itt rájöttem, hogy a szobrászat egyik alkotórésze, a szakmai tudás. Pár év múlva felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára. Itt találkoztam Bencsik István professzorral, aki a pécsi egyetem művészeti karán tanított. Követtem őt, és ott fejeztem be tanulmányaimat. Mesteremmel hat tartalmas évet töltöttünk együtt.

Amit önmagunknak nevezünk, az egy lehetőség arra, hogy érzékeljük a világ rezdüléseit, és a megélésen keresztüli tapasztalásainkat figyeljük. Ezeknek a rácsodálkozásoknak egy érdekes kivetülése a művészeti alkotás. Az általam megélt tapasztalatokkal, érzelmekkel töltöm meg a szobrokat, ezáltal kiürülök, helyt adva újabb benyomásoknak, impulzusoknak. Ez egyfajta születés vagy teremtés misztérium. Mikor elkészül egy mű, gyakran leülök elé, és csodálkozom, hogy ezt ki csinálta? Úgy érzem, hogy egy gépezet vagy egy közvetítő vagyok, amin átáramolnak az univerzum üzenetei és ez a közvetítő anyagba önti azokat, sokszor megértés nélkül. Úgy gondolom, nem is a megértés fontos, hanem a megélés.

Minden alkotás létrejöttekor, valami változás történik bennem. Talán a változás a legfontosabb dolog az univerzumban, és a mozgatórugója a körülöttünk lévő világnak.